Csúsztatás

Gyermekkori ismerősömmel hozott össze a véletlen. Örültünk, kikérdezgettük egymást életünk alakulásáról, telefonszámot cseréltünk, ahogy ez ilyenkor szokás. Búcsúzáskor különös kéréssel állt elő: ha ő halna meg hamarabb, tegyem a koporsójába a mobilját. Végighallgattam még csapongó magyarázatát arról, hogy miért nem bízhatja ezt a végakaratát hozzátartozóira, majd valami persze-perszefélét mondtam, mielőtt szabadulásszerűen eltávoztam.

A sors úgy hozta, hogy hamarosan ravatalánál hajtottunk fejet. Én magammal hoztam az előző napon a családjától elkért mobilját – mondván, rám hagyta röviddel ezelőtt –, s óvatosan, hogy ne lássa senki, becsusszantottam a szemfödője alá. Előzőleg persze kitöröltem a számomat a névjegyzékből: gyermekkori ismeretség ide vagy oda, onnan engem ne hívogasson.